Barátság

2011 november 22. | Szerző: angyalka16

 Belebolondultam a Szex és New York című sorozatba. Lenyűgöz, ahogyan a 4 barátnő együtt mindent túlél. Nem láttam még ehhez fogható barátságot, mert 4 ember, bár vannak köztük különbségek mégis remekül megérti egymást. Lehet, hogy velem van a baj, de ezt most már ki kell írnom magamból. Egyre kevésbé érzem úgy, hogy lennének igazán jó barátaim. Akik közül akárcsak egyet is felhívhatnék az éjszaka közepén, ha baj van. Akikkel beülhetnék egy kávéra, és elmesélhetném nekik, hogy mostanában boldogabb vagyok, mint életemben valaha. Persze ez tényleg így van. Boldogabb vagyok, mint akármikor, de nincs kivel megosztanom. Már baráttal persze. Amióta elkerültem a régi iskolámból, mintha minden más lenne. Nem találom azokat az embereket, akikkel igazán jóban lehetnék. Aggasztó tud lenni, amikor az éjszaka közepén az embernek gondja van, és igazán, tényleg, szörnyen megbeszélné valakivel, de nincs kivel. Sosem hittem, hogy nekem valaha ilyen gondjaim lesznek. Mindig is társasági ember voltam, és most is megvan a társaságom. De ők csak jó haverok, akikkel beülhetek egy sörre, és kedvemre hülyéskedhetek. Nem, én most nem ezt a fajta barátságot hiányolom. Azt a fajtát, ahol ott az az ember, vagy akivel átbeszélgettek egy éjszakát úgy, hogy nem fogytok ki a témákból. Ha most nem találom ezt az embert, az vajon azt jelenti, hogy már nem is fogom? Ezt én nem igazán szeretném. Én beérném egy ilyen emberrel is. Aki a szerelmemen kívül elfogad és szeret minden hibámmal együtt, és segít ha kell. Persze ott a családom és a párom, de mindenkinek szüksége van egy ilyen barátra nemde? Kezdek megrémülni, hogy valami miatt én nem fogom már megtalálni ezt az embert az életemben. Rosszul esik látni, amikor 2 barátnő hihetetlenül jól érzi magát, és tudom, hogy éppen ez az, ami az én életemből hiányzik. Hogy ott legyen valaki, aki a legnehezebb óráimban is képes elviselni és ha mást nem hát fogja a kezem, hogy érezzem nem vagyok egyedül. Vagy túl nagy kérés ez? Lehet, hogy mindig kell az életben egy olyan terület, ahol nincs harmónia? Lehet, hogy ha valakinek van egy szerető családja és egy odaadó párja, akkor nem lehet egy igazán jó barátja? Valaminek mindig hiányoznia kell, hogy tudjuk értékelni azokat a dolgokat, amik megadatottak?

Tündérmesék..

2011 november 21. | Szerző: angyalka16

 Elgondolkodtató. Körülnézek, és csak cinikus embereket látok. Miért van az, hogy a csalódások meghatározzák az emberek gondolkodását? Csak azt hallom, hogy a szerelem 2 év után elmúlik. A kapcsolatok kihűlnek. Már csak a megszokás marad. Hiszen ennek nem kell így lennie! Két ember, ha igazán szereti egymást, igenis tarthat tovább, mint két év, és nem kell megszokássá válnia, csak mert már ismerik egymás minden kis butaságát. Jó, én is voltam cinikus, de soha nem szabad feladni! Elvégre nem az a cél, hogy találjunk egy embert, aki minden reggel mellettünk akar ébredni, és aki iránt mi is ugyanezt érezzük? Nem lenne jó megtalálni azt, aki épp úgy szeret minket, ahogy vagyunk? Létezik ilyen! Az emberek talán azért csalódottak, és azért nem hisznek benne, mert nem tudják kivárni. Könnyebb azt mondani, hogy nincs olyan, aki nekem való lenne. De igenis van! Mennyit hallottuk gyermekkorunkban, hogy “A türelem rózsát terem.”? Bizony elég sokat. És ki mondja, hogy ez nem igaz? Szerintem, ha valaki nem adja fel, és vállalja a sok próbálkozást és csalódást, megleli azt, akit egész életében keresett. A világban mindenkinek van párja. Nem mondom, hogy könnyű megtalálni. Nem mondom, hogy én is mindig szilárdan hittem ebben. De amióta én is megtaláltam az én páromat, aki épp oly tökéletlen, mint én, már egészen más a helyzet. Sok próbálkozás kellett hozzá, és rengeteg csalódás. Sőt. Előtte csak csalódás volt, és rengeteg könny és fájdalom. Ezt mindenki átéli egyszer vagy többször. De ha hagyod megnyílni a szíved, annak meglesz a jutalma. Előbb vagy utóbb! Senki sem mondja, hogy könnyű. De hé! Az egész életre szóló boldogságért nem megéri? Hisz mindenki erre vágyik. Nekem ne mondja senki, hogy minden férfi csalfa lesz egy idő után, és hogy ők hűtlennek vannak teremtve. Csak mert ismerünk ilyen példát, miért kell általánosítani? Mi nők is utáljuk, ha a férfiak az összes nőt említik. Nőből is van épp elég olyan, akire sosem szeretnénk hasonlítani. Akkorhát miért ítéljük el a férfiakat, hogy ők eredendően arra születtek, hogy összetörjék a szívünket? A legváratlanabb pillanatban felbukkan a legváratlanabb ember, és olyasmit hoz ki belőlünk, amiről nem hittük volna, hogy bennünk lakozik. Miért vetünk hát el mindenkit, valamilyen buta kifogással, csak hogy ne bánthassanak minket? A legprimitívebb kifogások miatt kosarazunk ki embereket. Túl sovány, nem elég izmos, nem elég divatos, túl divatos, csámcsog, csúnyán beszél. Persze zavaró lehet egy-egy ilyen tulajdonság, de mindenki csak akkor vessen követ a másikra, ha ő maga tökéletes. Márpedig tökéletes ember nem létezik. Mindenkinek megvan a saját maga kis hibája, és fél, hogy majd emiatt nem szereti őt A Férfi. Pedig, ha egy férfi megszeret, akkor az apró kis hibáinkkal együtt fog megszeretni.

Így hát cinikusság helyett adjunk egy lehetőséget annak, aki túl vagy épp nem eléggé jó nekünk. Mert lehet, hogy azt engedjük el ilyenkor, aki a másik felünk. Megéri a kockázatot?

Édes kis semmiségek

2011 november 16. | Szerző: angyalka16

 Annyi emberrel találkozunk életünk során, és annyi, de annyival vagyunk valamilyen megmagyarázhatatlan kapcsolatban.. Vajon hány emberben hagyunk nyomot? Hány embert érintünk meg úgy igazán életünk során? Elvégre mindenkinek van egy egyénisége, egy kisugárzása, ami hatással van a többi emberre. Ki negatív, ki pozitív energiákkal bír. És amikor valakivel végleg elválnak útjaink.. Vajon eszébe jutunk-e néhanap? Én úgy gondolom, hogy egy élet alatt rengeteg embert megérintünk. Sok emberen ott hagyjuk a nyomunkat, sőt! Van, aki nekünk köszönhetően válik valamilyenné. Van, aki csupán a mi hatásunkra képes megváltozni. Minden emberben van valami megfoghatatlan, ami mások számára ösztönző, vagy netán motiváló. És másképpen is ott hagyhatjuk a nyomunkat valaki életén.. Egy szerelem, ami véget ért, vagy egy elvesztett barátság. Mindkettő olyan, ami után a másikat nem lehet elfelejteni. Nem tudjuk kitörölni őt az életünkből. Okkal volt köztünk egy kapcsolat, és okkal is ért véget. De bármiféle okok is voltak ezek, akkor is nyomot hagytunk a másikban. Eszembe jut sokszor, hogy vajon bizonyos emberek gondolnak-e rám. Eszükbe jutok-e, és ha igen, akkor miként gondolnak rám? Olyan embernek tekintenek, aki jót tett az életükben vagy ellenkezőleg? Lehet, hogy rossz démonként tekint vissza ránk, aki rosszat tett az életében?